Itt kint sok barátunk van már szerencsére és rengeteget összejárunk, de emiatt olyan mintha egy kis kolóniában élnénk, Amerika meg csak a díszlet, ami azért annak nem rossz... Viszont az angolunknak nem tesz jót. Nem mondom, hogy halálra próbálkoztam volna amerikai kismamák társaságába vegyülni mert nem, de azért sokat járunk játszótérre, voltunk kézműves foglalkozáson, rengeteget sétálunk-kirándulunk, és még egy igazi beszélgetőpartner se jött szembe. Az egyik ok hogy a játszón is talán addig jutsz el hogy óóó milyen édes a gyerek hány éves? Aztán már szaladsz is a sajátod után, mély filozófiai problémákat nem lehet megvitatni. A másik hogy azért valljuk be itt Washington környékén az amerikaiakat vadászni kell. Mert van itt rengeteg spanyol, kinai, indiai meg amit akarsz, de az amerikai akcentust valamerre másfele kellene keresni.
Egy szó mint száz eldöntöttem, hogy ez így nagyon gáz, legalább az eddigi angolom szinten tartása miatt is elmegyek egy angol nyelvtanfolyamra, és mondjuk ha kicsit még fejlődök is, attól sem ugrom kútba. Szerencsére az állam az adónkból a külföldi állampolgárok integrációjára is költ, így rengeteg ingyenes angol tanfolyamot lehet találni a környéken, reggel 7-től este 9-ig és szombaton is tartanak órákat. Én egy reggel 7-9-es blokkot választottam, Zoli addig itthon maradt Lenkével, amikor megjöttem akkor indult dolgozni. Még jó hogy a kutatás az egy ilyen laza dolog. :)
Volt az elején a regisztrációhoz hajnalok hajnalán kelés, sorban állás-vacogás, regisztráció, teszt, 80 oldalas papírmunka, de végül bejutottam egy haladó csoportba. 6 héten keresztül minden reggel 6-kor keltem, azt hittem meghalok. Lenke elkényeztet minket, általában 8 vagy inkább fél 9 előtt nem nagyon ébredünk ha nem muszáj... Mindamellett elkezdtem köhögni, és a sok köhögés miatt begyulladtak a bordaközi izmaim, amitől nem csak maga a köhögés, hanem úgy általában a levegővétel is marhára fájt. Háromszor hiányoztam is emiatt az angolról, aztán összeszedtem magam.... Attól függetlenül hogy a képzés ingyenes volt, háromnál többször nem lehetett hiányozni és késni sem lehetett, minden nap házi feladat... Szóval vissza az iskolapadba, fiatalodtam is pár évet! Legalábbis lelkileg.
A tanárunk egy fiatal kétgyermekes anyuka, szuper kedves és "excited" mindentől, de emellett szerencsére kreatív, tényleg nagyon lehetett élvezni az óráit. Tizenhatan voltunk egy csoportban, én voltam egyedül európai. Legtöbben Dél-Amerikából, Egyiptomból, Elefántcsontpartról jöttek, de volt egy kínai, és egy indiai csoporttársam is. Mindenki nagyon kedves volt, és baromi érdekes volt őket megismerni... Sajnos csak a végén hullott le a lepel a személyes történetekről, pedig ezekről is lehetett volna esetleg beszélni órán is.
Szóval a legutolsó feladat az egy esszé írása volt ezzel a címmel: "Our stories". Itt mindenkinek vagy a saját, vagy a környezetében élőnek az emigrációját kellett leírni, esetleg csak egy érdekes élettörténetet.
Az egyik elefántcsontparti fiú egy többnejű apával nőtt fel, az apja nem nagyon foglalkozott velük, az anyuka feladata volt az élelem előteremtése, így Luc már 7 évesen mogyorót árult a piacon hogy legyen pénze az iskolára. Az anyja végül elhagyta az apját, ő kijött ide Amerikába és azért dolgozik hogy otthon anyukájának vehessen egy házat.
Egy másik mexikói fiú anyukája már kiskorában emigrált az USA-ba hogy fizetni tudja a gyerekek tanulmányait. 8 évet életek külön, majd a gyerekek is ki tudtak jönni az anyukájukhoz. Apukájuk 2 évvel később csatlakozott volna hozzájuk de az út közben meghalt.
Egy perui nő otthon az államnak dolgozott, kereskedelemmel és drogprevencióval foglalkozott, imádta a munkáját, vett házat, autót, sok embert foglalkoztatott a háza körül is, egyszóval jól élt. Azonban egyik évben korrupt elnököt választottak meg Peru élére, aki miatt ismét fellendült a drogháború. Marybell munkája veszélyessé vált, és miután "Tudod hol a lányod?" cetliket talált az autójában, majd drogot csempésztek a házába, nem maradt más választása, mint mindent otthagyva elmenekült a családjával Amerikába, és elkezdte nulláról felépíteni az életét.
Vagy a kinai lány akinek a családját a vallása miatt a kormány üldözte, szüleit ellehetetlenitették és börtönbe is tették egy időre... Végül összegyűjtöttek annyi pénzt hogy ki tudták Amerikába küldeni a lányukat, tök egyedül...
Szóval ezentúl, ha valamiért úgy érezzük, hogy a sors csúnyán elbánt velünk, vagy azon fanyalgunk, hogy milyen rossz dolgunk van, és mennyi minden lehetne jobb, ezt a kis füzetkét azonnal elő kell vennünk.
Lenke meg csak angolul hajlandó nézni a Peppa malacot, tehát az ő angolja sinen van... :)
