Ez meg az rólunk: június 2018

Most legszívesebben úgy tennék mintha mi sem történt volna, és felraknék csak pár képet a két hónappal ezelőtti pécsi kirándulásunkról. Aztán a Mátráról. Aztán a Balatonról. Szóval kissé elhanyagoltam az ide írogatást az utóbbi fél évben, mea culpa, de egészen egyszerűen nem fért bele, pedig minden nap itt lebegett a fejem felett. Bármennyire is szívás sokszor ezt a blogolást csinálni, azért jó néha visszaolvasgatni a korábbi posztokat. És most meg ott tartok h a legutóbbi bejegyzésem a "Hálaadás" lassan újra aktuális lesz....
Szóval megpróbálom összefoglalni röviden és tömören hogy mi volt ebben a pár hónapban. A repülőútról meg az előtte való időszakról vagy jót vagy semmit. De azért mégis írok valamit, mert annyira rossz volt főleg az indulás előtti pár nap, hogy konkrétan azt hittük fel sem tudunk szállni a repülőre. A baráti társaságon éppen akkor söpört végig egy hányós-hasmenés vírus, amit sajnos mi sem tudtunk kikerülni, ezért az összes cuccunk szétpakolása, meg a lakás kitakaritása nagyon megcsúszott, pedig hogy elterveztük hogy mi milyen ügyesek leszünk és semmit nem hagyunk az utolsó pillanatra! Na még aznap reggel indulás előtt is szelektáltam hogy mi kell és mi nem, illetve rengeteg kaját hagytunk hátra mert szinte semmit nem ettünk egy hétig.
Magam részéről én már eldönteni sem tudtam hogy mitől vagyok rosszul, ez az egész pakolás és szelektálás mizéria, a kedves vírus vagy a meglepi harmadik terhességem miatt, mivel azért az is megkavarta kissé az utolsó heteket, nemcsak érzelmileg de fizikailag is, sokkal gyengébb voltam, sokat jártam dokihoz és úgy egyáltalán próbáltam magamra többé-kevésbé vigyázni.
Nade mindegy is szerencsésen megérkeztünk, a repülőút alatt a legnagyobb hisztit - persze a kimerültség miatt - Zolinak sikerült produkálnia, de nem akarom én bántani, tényleg szét voltunk csúszva rendesen. A budapesti reptéren meg várt ránk a gyermelyi falubusz, ami minket és a 9 nagy, 4 kicsi bőröndünket éppen hogy csak elbírt...
Azóta egyébként tényleg nagyon megszoktunk itthon, élvezzük hogy van kertünk, bármennyire kezdetleges is, de már nem kell számon tartanom hogy mennyit voltak kint egy nap a gyerekek a szabad levegőn, mert Sári konkrétan korán reggel pizsamában bárhova elindulna csak ne kelljen benn lennie. A kultúrsokk egyenlőre elmaradt, jó azért volt már az első héten is egy marha bunkó pénztáros valahol, meg Zolinak is elkezdett hiányozni már rögtön februárban az amerikai egészségügy, mert persze újra előjött a veseköve, amire itt csak nospa injekciót kapott. Mikor megemlítettük hogy esetleg morfium lenne-e azért rendesen körbe röhögtek minket, hogy ezt ugye nem gondoljuk komolyan... Zoli szegény elég csalódott volt, még jó hogy hoztunk haza valami erősebb fájdalomcsillapítót is kintről, mert azért valljuk be hogy a vesegörcsre a nospa az a halottnak a csók kategória... Egyébként élvezzük a nagyszülőket, gyerekek néha kicsit sokat vannak náluk, de mindig azzal nyugtatom magam hogy muszáj nekik is bepótolni azt a három évet....

Azért csak felrakok pár régebbi képet is a rend kedvéért.

Gyerekek, és a csomagjaink egy része. Persze az autós ülések piros zsákjaiban sem csak ülések voltak...