...hogy hazaköltözünk?
Leglelkesebb kommentelőm, Erika
ebben a bejegyzésben elég sok kérdést felvetett, amit nem tudok két sorban megválaszolni,és amúgy is ideje pro-kontra átgondolnom, hogy mi a csudát kerestünk mi itt és most meg miért megyünk haza. Legfőképpen azért kell ezt írásba foglalunk, mert ha otthon majd elfog minket megint a mehetnék, akkor legyen mit elővenni.
Alapvetően 3 évre terveztünk csak kijönni, ezt a tervet úgy néz ki teljesítjük. Zolinak 3 évig tartják az állását a SOTEn, illetve most éppen kapott is valami pénzt az intézet, tehát véletlenül lenne is miből kutatni, így az időzítésünk tökéletes.
Azt szerintem már most tudjuk, hogy az itteni időkre mindig pozitívan fogunk visszagondolni. De azért lassan elkezdett minket zavarni több minden, például Lenkét nem tudom minden egyes nap szórakoztatni. Oviba kellene járatni, de ez az itteni viszonyok között számunkra megfizethetetlen. Vagy az is kérdés, mennyire akarjuk, hogy a nagyszülők, unokatesók részei legyenek a mindennapi életünknek (nagyon) ehhez fizikailag is otthon kell lennünk. Vagy hogy nagyon jó egészségbiztosításunk van csak azonnal kidurranhat ez a lufi, amint Zoli munkahelyet vált vagy esetleg valami miatt nem tud dolgozni. De azt is olyan vegyes érzelmekkel figyeljük, ahogy két magyar szülő gyerekei angolul beszélnek egymás között. Ami egyrészt nekik tök szuper, hogy két nyelvet tökéletesen beszélnek, hatalmas előny lesz nekik az életben. Viszont azt szinte biztosra veszem, hogy az ő gyerekeik már lehet hogy nem is fognak tudni magyarul.
Rengeteg olyan dolog van amit viszont nagyon hiányolni fogunk, kezdve Zoli esti üzeneteivel, hogy "jövök haza" és 10 perc múlva megjelenik az ajtóban. Vagy az automata autók, a rendezett házak és kertek, a kedves amerikaiak, akik bármilyen rosszul beszélsz angolul, megdicsérnek, és hozzáteszik hogy nincs is akcentusod (?!). És persze az is hiányozni fog hogy mennyire gyerekbarát itt minden. (Kivéve a 6 hét szülési szabadság...) Itt szoptathatsz az étterem közepén, mindenhol van pelenkázó, etetőszék, rengeteg a gyerekprogram, a szuper játszóterek.
És mindeközben, hogy úgy tűnik itt egy csomó olyan lehetőség van kirándulásra, utazásra, programokra ami máshol nincs meg, a mindennapok azért elég kemények tudnak lenni. Néha úgy érzem a János kórház zárt osztálya semmi hozzánk képest... Ma is Zoli fürdetés közben ordít a 10 hónapos lányával h "ne csipkedjél!" (szerintem egy tevét hamarabb megtanítanék cipőt fűzni mint Sárit hogy hogyan nyúljon finoman valamihez) majd Lenke hajszárítás alatt beszél összefüggéstelenül valamilyen "simogatós cumi" sztorit, én a szellőzőt ragasztom le szikszalaggal a bogarak ellen. Ezalatt Sári már startol is a fürdőszobába WC-t nyalogatni. Szóval kezdünk teljesen bedilizni, én legalábbis mindenképpen. Szétnézek, és minden mindenhol, mindenki mindenhol, semmi sehol, ezért már elég rég a xanax lenne a legjobb barátom, csak még szoptatok.
Talán én viselem legnehezebben azt hogy mindent egyedül kell csinálnom és semmi időm nincs magamra. Ha elmegyek egyedül bevásárolni a boltba, azt már igazi kikapcsolódásnak veszem, és néha már ennyi is elég hogy kicsit kieresszek. Nem is merem elképzelni mi lenne velem egy wellness hétvége után, lehet végre eltűnnének a ráncaim.
De ha otthon a CBA-ban beelőz a sorban az idős néni a banyatankkal, akkor biztos eszembe fog jutni hogy ma például az Aldiban is hiába mondtam a srácnak egy tejjel a kezében hogy álljon elém a sorban, mert nekem tele a kocsim de sehogy sem akart, látta hogy gyerekkel vagyok, ő ráér. Ezért szépen végigvárta, míg kipakoltam a tömérdek babakaját, és az idegnyugtató tábla csokijaimat. Szeretem az itteni emberek kedvességét, valahogy még mindig meghat.
Jó lesz egy kicsit hazamenni és nemcsak felnőtteset játszani, hanem talán lemehetünk néha gyerekbe is, szülői felügyelet mellett. Egyébként nagyon jó hely ez az Amerika, kár hogy nem Magyarországon van.
